Na, most akkor mihez kezdjen az ember lánya, ha azok a bizonyos, korábban említett sziklaszilárdnak hitt kapaszkodók elhullottak??? Az elmúlt egy hónapban ezen agyaltam, de ma rájöttem a megoldásra: hát örüljön!!!
Végre nincsen semmi, ami visszatartana, semmi nem köt gúzsba és tényleg előttem áll az újrakezdés lehetősége. Illetve hohó, kérem alássan, itt időzzünk csak el egy pillanatig! Ezt a szót nem igazán szeretem: újrakezdés. Gyakran „kezdtem újra” az életem, mondhatni a mestere vagyok, de magát a kifejezést nem érzem igaznak. Már nem. Korábban mindig veszettül vágytam arra, hogy átlag 4-5 évente új lapot nyithassak. A közelmúlt eseményeinek hála, ma azonban már nem akarom újrakezdeni, csak tanulni belőle és folytatni. A lezárásokat már nem végleges, fizikai értelemben vett elszakadásként szeretném megélni, sokkal inkább egy lelki megtisztulásként. Lezárni mindazt, ami korlátoz, és ami csak rossz érzést okoz. De nem vágyom már a teljes elkülönülésre. Már nem kell testileg is elszakadnom.
A hibákból való tanulás folyamata azonban sokszor több időt igényel a kelleténél. Pláne ha bezárkózom és sajnálom magam – és erre bizony hajlamos is vagyok. Na de nem vagyok ám egy magát hosszú hónapokig sajnáltató, szenvedő alkat, tudniillik, amilyen intenzitással leírom magam ugyanolyan lendülettel újjá is tudok születni. Csakhogy! Gyakran elmarad a végső konklúzió levonása. Persze hivatkozhatnék a fiatal koromra, a kosos akkor-is-csak-nekem-van-igazam mentalitásomra és arra is, hogy ugye: c’est la vie, egyszer fenn, egyszer lenn. De valójában csak az igényem és talán a kellő bölcsességem hiányzott mindeddig. De hál’ istennek öregszem és már öntudatosabban próbálok élni.
Szóval! Mi marad a végére? Ha huszonéves, agilis fiatal nőként jön a lehetőség, hogy áldozatok árán ugyan, de közelebb kerülhessek ahhoz a femme fatalehoz, aki a fejemben él, és akit a páromnak díszdobozban át szeretnék adni, mondhatni a tökéletes nőhöz, na, ez esetben, mégis miért hezitálok? Micsoda lehetőség van a kezemben, atyaúristen! Minden, egyszerre, most. Ez egy óriási áldás és azt hiszem a lehető legalkalmasabb pillanatban érkezett. Egy dolgom van csak: felemelt fejjel a lehető legönazonosabban hozni a döntéseim. És aztán nyugodtan aludni éjszakánként.
Ja, és ha mindeközben bizonyos emberek kikopnak mellőlem? Csak rajta. Foglalkozni úgyis csak azzal érdemes, aki marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése