Mostanában kicsit felborult az életem. Sőt! Nem is kicsit, nagyon - hogy a közkedvelt rigmussal éljek. Gyakorlatilag minden olyan dolog mellé, amiben korábban hittem és sziklaszilárdnak tartottam odakerült egy jó nagy kérdőjel. Jöttek a kérdések, válaszok nem voltak, csak a reggeli (egyébként lassan már megszokottá váló) ágyban-fekvős-jajj-most-mi-lesz vakrémülete. Félek!
Elgondolkodtam rajta: mi is az a félelem? Mit is érzek valójában, mitől fuldoklok minden reggel??? Ha értem a jelenséget, hátha könnyebben túljutok rajta. Sajnos van egy ilyen vonásom, mindent tudnom és értenem kell, mielőtt meg tudnám/merném élni. A gugli ezt tudja róla: ”A félelem egy érzelmi reakció, válasz a fenyegetésekre és a veszélyekre. A félelem egy alapérzés, amely az evolúciós folyamat alatt alakul ki az élőlényeknél. Félelem esetén előrevetítődik a fájdalom vagy más negatív érzés, amelyet a veszélyhelyzet jelez.”
Ehhh, hát akkor velem valami gond van. Tudniillik Norman Bates nem kimondottan rám vadászik, sőt, be kell ismernem, nincsenek hirtelen sokkok sem az életemben, se fenyegetés, se veszély formájában. Ez esetben viszont mi marad? Az előrevetítődő negatív érzés, ámde nincs értékelhető veszélyhelyzet. Most akkor ezmiez? Szorongás, neurózis, depresszió? Vagy csak simán rossz nap(ok tömkelege)?
Ha valaki csalódik a kapaszkodóiban, az a kapaszkodó vagy az egyén hibája? Hiba-e egyáltalán ha a dolgok változnak? Gyerekként szilárdan hittem, hogy a világ legnagyobb filmtörténeti remeke a 101 kiskutya. Ma ezt már nem feltétlenül vélem így, bár Pongóék kalandjai bevallom nőiesen, még ma is a képernyő elé szegeznek. Kicsiként nem volt gond az, hogy változott a világ. Sőt, tegye fel a kezét, aki akkor elgondolkodott azon, hogy hmm… tegnap még a Tom és Jerry, ma pedig már Scooby Doo a téma a suliban. Csak engedtük, hogy történjen: ez volt a dolgok menete. Ma pedig már olyan jó visszagondolni mind a kettőre.
Szóval, a saját elmém által begyártott mű-veszélyhelyzetek miatt állandóan félelmet generálok magamban és elmulasztok lépni (vagy inkább: élni). Kivetítem a jövőt, mielőtt az megtörténne, „jelekre” hivatkozom és inkább meg sem teszem, vagy éppen nem úgy teszem a dolgokat, ahogyan azt a helyzet megkívánná. Határozott vagyok és rendíthetetlen, sokszor azonban éppen ez a vesztem. Hol van bennem a bölcs nő, aki utat tör és intuitívan visz előre tovább az úton? Évek óta (a ruhásszekrényem tanúsága szerint is)a lila a kedvenc színem és közel 10 év után egy kineziológus nyitja ki a szemem és teszi fel a kérdést: Miért is nem élem meg az intuícióimat? Meddig várok még, hiszen az a bizonyos szekrény már segítségért kiabál?
Hogy miért? A válasz igen egyszerű: félek. De nagyon. Nehéz ezt nekem, a magát harcos amazonként aposztrofáló, a külvilág szerint totál férfiagyú, ex-karrierista, „született vezetőnek” beismerni. Pedig így van. Egyedül vagyok az érzéssel: egyfelől, mert nem engedek mást a közelembe, másfelől mert tudom, ezzel az érzéssel mindenki egyedül van. És akkor most? Hova tovább? Nem mondom el az apámnak hogy megbántott és hogy mindig is ezt tette? Továbbra sem adom át magam a színjátszás élményének ( noha a napjaim minden egyes perce erről szól) mert az már túl privát, és félek, hogy belém látnak mások? Erről is lecsúsztatom magam, mint annyi minden másról? És vajon mikor lesz már bátorságom teljes vállszélességgel odaállni és rendezni a párkapcsolatom? Ha bajban vagyok, a megoldás továbbra is az marad, hogy eltűnök, mobil kikapcs, a barátaim pedig eszik a kefét, hogy mi lehet velem? ( Bakker, mekkora mázlista vagyok velük, kösz csajok a több mint 10 éves kitartásotokért!) És mindezt azért, mert félek, mert „ááá, én úgyis jobban tudom mi fog történni, inkább hagyjuk”? Az egész történetnek én vagyok az origója. A minap olvastam Für Anikó egy cikkét, arról írt, hogy mindig azt az életet a legnehezebb élni, amit szeretnénk.
És akkor, zárszóként, nagy tanulságok levonása helyett. Mostanában szeretem, ha visszanéz a tükör. De komolyan. Sosem volt még ilyen izgalmas a játék. Mert valahogy az… az egész csak egy játék. Az egómé, az elmémé, az enyém. Aztán persze nyöszögök.
Na ne már!!! Come on girl! Keep walkin’!
Elgondolkodtam rajta: mi is az a félelem? Mit is érzek valójában, mitől fuldoklok minden reggel??? Ha értem a jelenséget, hátha könnyebben túljutok rajta. Sajnos van egy ilyen vonásom, mindent tudnom és értenem kell, mielőtt meg tudnám/merném élni. A gugli ezt tudja róla: ”A félelem egy érzelmi reakció, válasz a fenyegetésekre és a veszélyekre. A félelem egy alapérzés, amely az evolúciós folyamat alatt alakul ki az élőlényeknél. Félelem esetén előrevetítődik a fájdalom vagy más negatív érzés, amelyet a veszélyhelyzet jelez.”
Ehhh, hát akkor velem valami gond van. Tudniillik Norman Bates nem kimondottan rám vadászik, sőt, be kell ismernem, nincsenek hirtelen sokkok sem az életemben, se fenyegetés, se veszély formájában. Ez esetben viszont mi marad? Az előrevetítődő negatív érzés, ámde nincs értékelhető veszélyhelyzet. Most akkor ezmiez? Szorongás, neurózis, depresszió? Vagy csak simán rossz nap(ok tömkelege)?
Ha valaki csalódik a kapaszkodóiban, az a kapaszkodó vagy az egyén hibája? Hiba-e egyáltalán ha a dolgok változnak? Gyerekként szilárdan hittem, hogy a világ legnagyobb filmtörténeti remeke a 101 kiskutya. Ma ezt már nem feltétlenül vélem így, bár Pongóék kalandjai bevallom nőiesen, még ma is a képernyő elé szegeznek. Kicsiként nem volt gond az, hogy változott a világ. Sőt, tegye fel a kezét, aki akkor elgondolkodott azon, hogy hmm… tegnap még a Tom és Jerry, ma pedig már Scooby Doo a téma a suliban. Csak engedtük, hogy történjen: ez volt a dolgok menete. Ma pedig már olyan jó visszagondolni mind a kettőre.
Szóval, a saját elmém által begyártott mű-veszélyhelyzetek miatt állandóan félelmet generálok magamban és elmulasztok lépni (vagy inkább: élni). Kivetítem a jövőt, mielőtt az megtörténne, „jelekre” hivatkozom és inkább meg sem teszem, vagy éppen nem úgy teszem a dolgokat, ahogyan azt a helyzet megkívánná. Határozott vagyok és rendíthetetlen, sokszor azonban éppen ez a vesztem. Hol van bennem a bölcs nő, aki utat tör és intuitívan visz előre tovább az úton? Évek óta (a ruhásszekrényem tanúsága szerint is)a lila a kedvenc színem és közel 10 év után egy kineziológus nyitja ki a szemem és teszi fel a kérdést: Miért is nem élem meg az intuícióimat? Meddig várok még, hiszen az a bizonyos szekrény már segítségért kiabál?
Hogy miért? A válasz igen egyszerű: félek. De nagyon. Nehéz ezt nekem, a magát harcos amazonként aposztrofáló, a külvilág szerint totál férfiagyú, ex-karrierista, „született vezetőnek” beismerni. Pedig így van. Egyedül vagyok az érzéssel: egyfelől, mert nem engedek mást a közelembe, másfelől mert tudom, ezzel az érzéssel mindenki egyedül van. És akkor most? Hova tovább? Nem mondom el az apámnak hogy megbántott és hogy mindig is ezt tette? Továbbra sem adom át magam a színjátszás élményének ( noha a napjaim minden egyes perce erről szól) mert az már túl privát, és félek, hogy belém látnak mások? Erről is lecsúsztatom magam, mint annyi minden másról? És vajon mikor lesz már bátorságom teljes vállszélességgel odaállni és rendezni a párkapcsolatom? Ha bajban vagyok, a megoldás továbbra is az marad, hogy eltűnök, mobil kikapcs, a barátaim pedig eszik a kefét, hogy mi lehet velem? ( Bakker, mekkora mázlista vagyok velük, kösz csajok a több mint 10 éves kitartásotokért!) És mindezt azért, mert félek, mert „ááá, én úgyis jobban tudom mi fog történni, inkább hagyjuk”? Az egész történetnek én vagyok az origója. A minap olvastam Für Anikó egy cikkét, arról írt, hogy mindig azt az életet a legnehezebb élni, amit szeretnénk.
És akkor, zárszóként, nagy tanulságok levonása helyett. Mostanában szeretem, ha visszanéz a tükör. De komolyan. Sosem volt még ilyen izgalmas a játék. Mert valahogy az… az egész csak egy játék. Az egómé, az elmémé, az enyém. Aztán persze nyöszögök.
Na ne már!!! Come on girl! Keep walkin’!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése