Ki a hibás ha az életem nem úgy alakul ahogy szeretném? Jó-e az ha másokra mutogatok?
Nyilván nem. A saját életemért kizárólag én vagyok a felelős.
Ha kellemetlen beismerni - önmagunk és mások - előtt, hogy valami nem sikerült, akkor hajlamosak vagyunk keresni egy bűnbakot - lehet az a rossz főnök, a párunk, egy barát, egy rendező, sőt akár a szomorú magyar valóság hibája is. A döntéseimet én hozom, tartom is magam hozzá és a következményeit is vállalom. Egyszerű ez. Nagy közhely de működik, és ez a lényeg: az ember a saját hibájából tanul leginkább. Nyilván kell ehhez némi nyitottság és érettség, de ha a szándék megvan az már félsiker.
Mégis tele van a világ panaszkodó, önsajnáló és szomorú kimondani de végtelenül ostoba és önkorlátozó emberekkel, akik csak élősködnek másokon, aztán ha fordulna a kocka és végre nekik kellene valamit az asztalra tenniük, akkor felteszik a kezüket és exkuzálnak : "Én nem tehetek róla, a körülmények, az ország, az élet a hibás, egyébként pedig Te sem voltál túl megértő velem..." Hányszor de hányszor hallottam már ezt? Lehet bennem van a hiba, gyakran beválasztok az ismeretségi körömbe olyanokat, akik később igen nagy csalódást okoznak. Azok a bizonyos energiavámpírok már nem egy esetben férkőztek a közelembe. Ismered őket, ugye? Felajánlják hogy üljetek be egy kávéra és beszélgessetek, mert régen nem láttak téged. Legyen - gondolod - sőt, még örülsz is neki. Aztán persze végigbeszélik a találkát, osztják az észt, ja, és persze a végén te fizeted a fogyasztásuk. Gyakran persze még a Hogy vagy? - egyébként roppant semmitmondó - kérdése sem hangzik el. Később persze depressziósak lesznek, mert alapvetően szeretik ha a dolgok nincsenek rendben körülöttük, úgy függnek ők az önsajnálat érzésétől mint a kaszkadőrök az adrenalintól. Ebbe a mély világundorba téged is belerántanak seperc alatt, és esélyed nincs menekülni előlük, hisz ha megpróbálsz kihátrálni, akkor az egész a te hibád lesz, rossz barát vagy, meg akarnak halni, mert hát ugye minek is élni??? Pfff... Nekem legyen bűntudatom mert Te kevés vagy. Na ne már! Szánalom.
Na jó, nem kell engem azért félteni, meggyőződésem ugyanis hogy a világ legértékesebb embereit tudhatom a legjobb barátaim közt. Néha persze becsúszik a "férgese" is, és ez talán nem is akkora probléma, mondhatni természetes. Csak éppen roppant bosszantó.
Egy felvilágosult, gondolkodó, némiképp spirituális és ÉRZŐ felnőtt ember általában igen sok energiát fektet az emberi kapcsolataiba. Én legalábbis ezen vagyok. És kényelmetlen azzal szembesülni hogy hiba csúszott a számításba és egy alapvetően alkalmatlan emberre néztünk fel és engedtünk közel magunkhoz.
És itt érdemes megállni egy gondolat erejéig a hozzám hasonlóan gondolkodó és/vagy érző embereknek. Miért is haragszom annyira arra a bizonyos energiavámpírra? Mire eljutok oda, hogy így nevezzem, már nyilván felnyílt a szemem és nem tartom túl sokra. Akkor mire fel az indulat? Hmmm-hmmm?
A válasz igen egyszerű: ego. Mégpedig a sajátunk. Biza. Mert hát az ugyebár teljességgel lehetetlen hogy én rossz emberismerő volnék és ok nélkül tiszteltem valakit. ( Kiegészítésül a kedves olvasónak: jelen eszmefuttatás szerzője egy erősen egocentrikus kos, már ha ez nem vált volna egyértelművé ezidáig. ) És most kanyarodjunk csak vissza a cikk elejére: hibáztam, vállalom, megértettem. Tiszta sor. És ezen a ponton oszlik szét a harag és válik simán sajnálattá. Mert ÉN megtanultam a leckét. Ő nem. Én tükörbe tudok nézni, még ha legközelebb tartózkodóbb leszek is az újonnan kötött ismertségeimben. Az ő tükre viszont erősen görbe. És erre ő is rá fog jönni. Csak akkor már nem lesz körülötte senki.
Szóval egy szó mint száz: energiavámpírok kíméljenek. Kösz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése